Keresés
Régi bejegyzések
Utolsó kommentek
Legtöbb komment
- Valaki más (8)
- Megszívtam (5)
- Házicseléd is (5)
- És igen, nő is (5)
- Az ügynök (5)
Kategóriák
Linkek
#43
Két hete elkezdtem járni a templomi kórusba, ma volta debütálásom :) Minden hónap utolsó vasárnapján van a gitáros mise. Kismukk és Nagymukk lemaradtak az attrakcióról, Kismukk negyven fokos láza miatt.
Jól érzem magam a kórusban egyébként, kicsit újra élem az ifjúkorom. Míg férjhez nem mentem, énekeltem egy vegyeskarban és egy rövidebb ideig egy női karban is, és nem is hittem volna, hogy ennyire hiányzik. Nem vagyunk sokan, de mindenki lelkes és egészen más élmény ez a gitáros-szintis-templomi könnyűzene éneklés, mint amit eddig ismertem a vonószenekarral és a főleg komoly zenét éneklő kórusokkal.
És hát, az sem megvetendő, hogy emberek között vagyok. Fiatalok között és picit idősebbek között. Bár ezek az idősebbek is olyan gyermeklelkűek, vagy mi. Szóval itt van például P, akinek 6 gyereke van. A legnagyobb 20, a legkisebb 6 éves. És olyan derűs, olyan nyugodt! Vagy J, aki folyamatosan viccel, be nem áll a szája, közben meg otthon várja a nagybeteg mamája, a (szerintem) fogyatékos (de mindenesetre nehezen kezelhető) kisfia. És persze Z, aki annyi idős, mint mi, de már 3 gyerekük van és olyan jól összefogja a feleségével, Sz-vel ezt az egész gyülekezetet. Persze a fiatalokra építkeznek, a családokra. Ők tartják a hittanórákat is és látom, hogy mennyire odavannak értük a gyerekek, kamaszok. Kicsit ömlengősre sikeredett ez, de tényleg jó, hogy vannak, hogy itt vannak.
És én azt érzem, mint amikor 16 éves voltam, hogy elfogadnak úgy, ahogy vagyok, hogy nem kell elvárásoknak megfelelnem. ÉS bevallom, jó, hogy van heti 2 óra, amikor nem kell arra gondolnom, hgy hogy van Kismukk, mert tudom, hogy remekül elvan az apjával, és mert ezek a fiatalok és idősebbek nem nagyon kérdezik, hogy mi van vele, csak úgy elvagyunk együtt, énekelünk, zenélünk, bohóckodunk és beszélgetünk is. De nem a gyereknevelésről. És ez most jó.
Élvezem azt, hogy szemlélődöm, hogy megfigyelem ezeket a fiúkat-lányokat. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük, meddig tudnak ilyen romlatlanok és pozitívak maradni.Pl Bel, akinek nem csak a neve jelenti azt, hogy szép, hanem olyan, mint a fiatal Ralph atya a Tövismadarakban. Nem lepődnék meg, ha tényleg pap lenne a végén :) És azon sem, ha sok-sok lány sírna emiatt :D Milyen jó, hogy én már túl vagyok ezen... bár néha elgondolkodom, hogy egy picivel több pezsgés és izgalom bizonyára nem ártana nekem...
Vagyok
Valahogy nem gondoltam volna, hogy ennyire ramaty lesz. Az első időkben azzal biztattam, nyugtattam magam, hogy jobb volt ez így, sokkal jobb, mintha később, rosszabbul, nehezebben, stb. Most viszont csak szimplán rettenetesen hiányzik az érzés, hogy lapul valaki a pocakomban, az érzés, hogy nemsokára igazán látszani fog a poci, az érzés, hogy életet adhatok. És néha hullámokban tör rám a magány érzése is. Nagymukk szerint már csak magamat őrölöm, és persze, neki is eszébe jut sokszor, hogy mi lett volna, ha nem így alakul, de mintha neki már nem fájna.
Mostanában gratulálnak azok az ismerősök, akinek anyósék eldicsekedtek a jó hírrel, de a veszteségről mélyen hallgatnak. Az elmúlt héten kétszer kellett számomra vadidegeneknek elmondanom, hogy elment a babánk.
Megkérdeztem tőle (anyós), hogy a sógoromék tudják e, vagy nekik is mondhatom el én. Mondta, hogy vasárnap elmondták nekik. Miért csak most? Olyan furán gondolkodik erről az egészről anyós. Olyanokat mondott, hogy nem tudta, hogy akarom-e hogy tudják. Meg hogy nem tudja, hogy jól esik e ha hívnak és kérdezik, hogy hogy vagyok. Már bocs, persze, hogy nem akarnám, hogy tudják, hogy mi történt és persze, hogy azt akarom, hogy ez az egész csak egy szörnyű álom legyen, de ha már egyszer nem az, akkor mégis, mikor kellett volna felvilágosítani őket? Amikor elkezdik kérdezgetni, hogy miért nem látszik a hasam jobban???? És azt hiszem, hogy ez téyleg egy olyan "feladat", ami nem a miénk. Ha ők úgyis beszélnek, mennyiből áll elmondani, hogy mi van velünk?
Na mindegy, vasárnap óta tudják. Erre mondtam anyósnak, hogy akkor viszont fura, hogy nem hívnak fel. (Persze rögtön megbántam, hogy ezt mondtam, mert belegondolva nem is fura, hiszen anyós tuti úgy tálalta, hogy már jóóóóó régen történt, és egyébként is... neki ez tényleg nem akkora tragédia, hiszen az ő első babája a 9. hónapban halt meg). Ennek folyományaképpen ma, amikor fent voltunk náluk, meg sógorék is, hallottam, ahogy a konyhában suttogva (bazi hangosan suttog) kéri ZS-t, hogy ugyan, kérdezze már meg tőlem, hogy hogy vagyok, mert biztos jól esne nekem. Komolyan, mint egy rossz vígjátékban. //Zs egyébként az, akitől egyáltalán nem vártam még együttérző szavakat sem, hiszen a maga 22 évével és (rosszindulat nélkül!) igazi csajos gondolkodásmódjával (=edzés, rucik, műköröm, fodrász) egyszerűen nem fér össze. 22 évesen én sem tudtam volna mit kezdeni egy ilyen helyzettel és egy ilyen szomorú nővel, mint most én. Ha valakitől vártam volna valamit, az Á, Nagymukk tesója, és nem is nekem, Nagymukknak kellett volna mondania azt, hogy sajnálom öcsi, vagy valami hasonlót.// Na, szegény ZS, egész végig, amíg kirándultunk, próbálta megtalálni azt a spontán pillanatot, amikor felteheti nekem a kérdést. Sajnáltam, komolyan. ÉS rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok, ennyi év alatt igazán rájöhettem volna már, hogy ebben a családban máshogy működik az empátia. És hogy ez tényleg a mi kettőnk magánügye. Amit Nagymukk már lezárt, de én még nem.
És ha valaki még egyszer azt mondja, hogy "majd lesz másik", hát komolyan mondom, lehányom.
#41
És még azt sem vettem észre, hogy a végén Anna kismami... ugye nem kell mondanom, hogy bőgök?#40
Ezredszerre látom kb a Nothing Hill című filmet és most elsőzör bőgök, amikor Anna (Julia) felhívja william-et (Hugh) a szobájába és közben ott a pasija. ÁÁááááááááááá.Az ügynök
Soha nem engedtem be még az életembe, lakásomba ügynököket, de most igen. Nem tudom miért nem mondtam nemet,valószínűleg egy gyenge pillanatomban jött a hívás. Szóval jött egy takarítógépes muki, a telefonban előre mondtam, hogy nem fogok vásárolni, a diszpécser csaj mondta, nem baj, csak véleményezni kell.
Végignéztem a bemutatót, tényleg szuper masina, hihetetlen mi mindent kiszedett Ancsi szőnyegéből, a tv-ből, meg miegymásból. Viszont a vége elég megalázó volt.
Pár kérdésre kellett válaszolni. Ilyenekre, hogy fontos e a higiénia nekem, meg az egészségünk, hogy elégedett vagyok e a porszívómmal és a lakásom tisztaságával. Végül, hogy mennyi pénzt adnék a cuccért. Napi 4-500 Ft-ot kellene rászánni és az enyém lehetne a szupermasina. Na igen 4-500 Ft 6-8 évig. Havi 15 rongy. Mondtam, nincs ennyi. Olyan fejet vágott a muki, hogy csak na.
Állítólag az átlag magyar háztartások havi 15-30 ezer forintot költenek tisztítószerekre. És hogy biztos én is ennyit költök, hiszen fontos nekem a higiénia. Hát kéremszépen, fontos nekem, de én nem költök ennyit, mondtam én... mert nem vegyszerezem agyon a felmosóvizet, az ablakokat ecettel pucolom, a slozihoz és a bilihez használjuk a legtöbb vegyszert, de azokat nem lehet a géppel tisztítani... No lényeg a lényeg, felhívta a főnökét a következő szöveggel: "A családnak tetszett a készülék, de nem tartoznak az átlag magyar családok közé, mert nem fontos nekik a higiénia, nem tudnak rászánni napi 2 gombóc fagyi árát." Hehh. És én hülye, amikor beszélnem kellett a főnökcsajjal, és próbáltam elmondani neki, hogy a higiéniával nincs bajom, de nincs pénzünk, megkaptam, hogy a cucc nem kerül semmibe, mert megspórolom a takcsiszerek árát. DE NEEEEEEM ÉÉÉéRTIK? HOGY NEEEEM KÖLTÖK ENNYIT TISZTÍTÓSZERRE??? Ilyen igénytelen vagyok én.... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Még pár megjegyzés... a gép hatalmas, sok darabból álló, tipikusan olyan, amit nehéz összeszerelni. Nem használnám mindennapi takarításhoz. Ráadásul hagos. A körítés demagóg volt, ha abból indulunk ki, hogy igazat mondanak és nem túloznak, mindenkinek leukémiásnak kéne lennie az atkáktól, amik a matracokban élnek. És nem utolsó sorban kocsit kéne vennünk, a mostani Skodából 4-et tudnánk venni az áráért.
Egyébként jó napunk volt, csak egyszer bőgtem el magam a játszótéren, amikor kiderült egy játszóspajtásanyukáról, hogy 11 hetes terhes. Kismukk és G egyidősek, ugyanott születtek... Milyen béna a sors... de legalább Botiról jobb hírek jönnek. Még mindig rengeteget gondolok rájuk.
Bomba
Bomba vagyok, ráadásul többször robbanok naponta :( Iszonyú feszült vagyok, szegény Kismukk nem érti mi van velem, és hát, mivel ugye a babák átveszi szüleik lelkiállapotát, vele sem egyszerű. Nem fogad szót, direkt rosszalkodik, hetvenszer kérek valamit, csakazértis mást csinál, teljesen taccson vagyok estére. És az a legszörnyűbb, hogy nem tudom, mi van velem. Úgy ébredek reggelenként, hogy miért van reggel, miért kell felkelnem, nem akarok semmi mást, csak feküdni és nézni a plafont... nem tehetem meg, csak reménykedem, hogy elmúlik ez a feszkó belőlem, mert nagyon utálom magamat :(
Pedig szombaton egyedülvásárlós körutat tehettem, turiztam magamnak pár jó cuccot és vettem Kismukknak egy verses képes könyvet, szuper. És én lehetnék a világ legboldogabb embere, mert a kislányom csodaszép és okos és ügyes és kedves, mert bújik, mert puszit ad, mert nevet rám, mert huncutkodik, mert magyaráz, mert mesél, mert csúszdázik, mert gyűjtöget, mert szerepet játszik (altatja eteti a babáit, állatait), és ezt mind tudom és látom, azokban a percekben, amikor éppen "tiszta" a tudatom és nem akarok robbanni.
Remélem kilábalok belőle, a mai napot nem kívánom senkinek, Kismukk kerek 40 percig sírt (hisztizett, bőgött, üvöltött) alvás előtt. Nem szokott ilyet csinálni, nem szoktam hagyni, hogy sírjon, de most nem tudtam mit csinálni. Nem nyugodott meg semmitől. Persze, amikor elhallgatott, mindenféléket képzeltem és beosontam megkukkoltam, rendben volt. Hogy ez mi lehetett???
Azzal nyugtatom magam, hogy valami biztos van a levegőben, mert délelőtt átmentünk A-ékhoz, és M is kattant volt. 20 percig tökjól elvoltak, nem is láttuk őket, de fél óra múltán mindenért összevesztek, visítottak, tépték egymást, felváltva bőgtek valamin. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Vasárnap felköszöntöttük nagyapámat, 89 éves. Kismukk jól tűrte, hugomtól kaptam egy doboz csokit, és pár puszit, meg együtt érző pillantást. Rengeteget dpolgozik és a héten költöznek, eddig festettek, vásároltak az új lakásba. Ezért nem keresett...
Endo-kontroll
Ma endokrinológiai kontrollon voltunk Kismukkal és szenzációsan viselkedett! Már odafelé dörzsölt a vonaton, de kibírta hazáig. Alszik, kíváncsi vagyok meddig. Éééés felmentést kaptunk a következő vizsgálatok alól, a dokinéni közölte, hogy a gyerekem tökéletes. Jó volt hallani.
A kislánya is szenzációs. Olyan, mint a kanadai formula. Csak az tapasz a száraz bőrre, M meg tapasz a vérző szívre. Imádom, egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi szeretet lehet egy 3 évesben. Azt meg végképp alig hiszem, hogy ennyire tudják, hogy hogy szeressenek és hogy nekem most mekkora szükségem van erre :)
Tegnap átmentem kedves szomszédokhoz, hogy elkérjem a babamérleget és G a kezembe nyomta a kicsi fiút (csak 2 és fél kilóval nehezebb Kismukknál, viszont 1 évvel fiatalabb :) ), ő is úgy örült nekem. Aztán mondta G, hogy akár haza is vihetem, gyakorolni a 2 gyerekességet. Hát ne hari, de eltörött az a bizonyos... De imádom a kölyköket. Csak a picikkel nehéz még. Mindegy, szokom a gondolatot, hogy nemsokára, nemsokára!
Ja. Fogyókúra nem kezdődött, képtelen vagyok főzőcskézni, de mivel nem is nagyon eszem így aztán jó ez így. Mondjuk tegnap pont dőszöltem, fektetés után csajos estét tartottunk A-val és J-vel a kafféban, ápolták a lelkem. Meg a gyomrom, jól estek a pizzagolyók, a vadraguleves és a palacsinta is :) Mindezek ellenére az előző vonalzó még aktuális, szóval őrzöm a súlyom, bár csúszkálnak azok a fránya csokik. Nade, ha néha olyan hívogatóan kacsintgatnak a kamrában???!
Miért?
Miért kell egy 22 éves fiatal, szép anyukának a hét hónapos kisfiáért aggódnia, aki mostanáig olyan volt, mint minden kis kortársa, egészséges és vidám??? Miért történik mostanában annyi baj körülöttem? Vagy csak sok mindenkit ismerhetek meg a net segítségével? És ilyen az élet? Vagy csak azért találkozom ennyi tragédiával, hogy rájöjjek, hogy az én bajom semmiség? Istenem, elhiszem, nem kell tovább mutogatnod a borzalmakat! Segíts kérlek Lyndynek és Botondnak, velem ne foglalkozz egy jó darabig!!!Család
Amikor tegnapelőtt a barátaimról írtam, eszembe jutott, hogy a húgom nem hívott fel. Meg a sógoromék sem... A húgommal a szerdai dokilátogatás előtt beszéltem, amikor belebőgtem neki a telefonba, hogy vérzek pedig babát várok és azóta sem. Pedig anyu elmondta neki, rákérdeztem szerdán, amikor itt volt (anyu), hogy tudja e és azt mondta igen mondta neki...Hát ez most szarul esik. Sógoroméknak elmondtuk a családi banzájon, tök örültek, lehet, hogy nem is tudják, hogy mi történt? Ők már nem laknak anyósékkal. Anyós meg... felhívott tegnapelőtt este, hogy talált fasza utat Prágába, menjünk, majd elmesélte, hogy mennyire szarul van. Aztán elköszönt. Hát ennyi. Anyukámon kívül senki sem érzi ennek a pár napnak a súlyát az életemben. Azt hiszem az azért jó, hogy anyu (meg az anyai nagyanyám) nem próbálnak vigasztalni, csak meghallgatnak, nem bagatellizálják el, hanem ha kell velem sírnak. Csak a húgom bánt. Ennyire eltávolodtunk volna egymástól???
Kismukk 7-kor felsírt, bementem, még feküdt és ezt hajtogatta: ototototot. Mármint ott van a nyálbari, csak nem éri el, legyek kedves odaadni. Azóta csend van :)
Egy hete szerdán 70 kg voltam, amikor mentem a dokihoz. Egy hete pont már csak 69. Ma reggel 67. Én megfogom most ezt a tendenciát és bombacsaj anyuka leszek 3 hónap múlva :) 90 napos hétfőn indul, addig regenerálódom. Két hét múlva meg J-vel konditerembe fogunk járni. Addig maradnak maratoni séták Kismukkal. Remélem nem lesz túlságosan esős idő.
Tegnap már egyáltalán nem fájt a hasam. Fizikailag lassan teljesen jól leszek. Ez erőt ad. Kellett is, mert Nagymukk tegnap csak fürdetésre ért haza, konferenciájuk volt. A lakás elég gáz állapotban van, anyu volt csak a héten, de szerdán elég fosul voltam. Ma porszívózunk, az tuti :D
Barátok
Azt hittem egyedül vagyok... azt hittem, hogy már csak a felületes ismeretségek maradtak, amelyek addig jók, amíg minden jó és hepi. És igen, azt hittem, hogy most majd csak itt sírhatom ki a bánatomat, mert a szomorú embereket senki sem szereti. De jönnek a hívások a mélek, hívnak ide-oda. Csak ma 3-an hívtak. Olyanok, akiktől nem vártam volna. Az egyik a főnöknőm volt. Olyan jó, hogy van. Az élettapasztalatával, a nyugtató derűjével. És A meg Bree átjöttek és hozták a nevetést magukkal.
Hétfő este Nagymukk átment A-hoz és megkérte, hogy kedden vigye el a kiscsajt magához, hogy délelőtt tudjak pihenni. Meglepett. Persze nem fogadhattam el, de együtt kimentünk a játszótérre és ott is emberek között voltam és jó volt. Egyedül rosszabb. Olyankor jönnek a kérdések és a könnyek. Hát még mindig vannak.
A fizikai fájdalom is megjelent, hétfőn és tegnap elég vacakul voltam, fájt a hasam, feszített. Ma felhívtam a dokit, leírtam a fájdalmat, azt mondta, hogy próbáljak enni és inni, mert ez csak a gyomrom lesz... és tényleg. Egy hete alig eszem valamit. Ma figyeltem rá, és enyhül a hasfájás.
Meddig lesz még pocakom??? Úgy fáj tükörbe nézni :(
hétfő
Ma, régóta először, kettesben voltunk Kismukkal. Rendes gyerek volt, 9 után kelt. A délelőtt is kellemes volt, sétáltunk, olvasgattunk. Ebédelt, majd elaludt, kemény 40 percet. Utána kicsit nehezebben mentek a percek, mivel pihenni nem nagyon tudtam, délután4 felé már nagyon fájt a hasam... Nagymukk hazajött, elvitte a lányát, én meg jól kibőghettem magam mára, valamint kiporszívóztam a lakást. Holnap jön a doktornéni Kismukkot oltani, délelőtt A jön át a lányával, hogy ne legyünk egyedül, mert anyós lemondta a holnapot. Megint a foga...
Ma pakoltam ki a kórházi hátizsákom és megtaláltam a könyvemben azt a gézkendőt, amit még a műtő előtti várakozás alatt szereztem egy műtősfiútól. Persze nem vihettem magammal semmit, de folyamatosan bőgtem, így ezt adták, zsepi helyett. Amíg vártam, remek csomókat kötöttem rá és végig a hasamon volt a kreálmányom a műtét alatt és utána is, a hordágyakon. Azért rendesek, hogy nem dobták ki. Eszembe jutott az utolsó mondat is, amit hallottam, mielőtt elaludtam... az anesztes a szempilláimat dicsérte, miközben az arcomat simogatta.
vasárnap
Nem tudom mennyire normális az, hogy fizikailag semmi bajom sincs. Kicsit fáradtabb és levertebb vagyok és egész picit fájdogál néha a hasam, de semmi más. Ma már nem is véreztem. Tényleg csak ennyi volt a testemnek a kisbabám? A lelkemet hagyjuk, este mindig rosszabb. Meg hajnalban, amikor felébredek. Álmomban mindig kismama vagyok még. Napközben Kismukk annyira kitölti minden percemet, hogy nem érek rá szomorkodni. Persze, hogy mindig a fejemben jár, hogy mi minden történt velünk pár nap alatt, de egyszerűen nem tehetem meg a kislányommal, hogy mindig bőgjek, ha olyanom van. Tegnap nem csináltam semmit, ma már mostam és teregettem, sőt, délelőtt elmentünk az erdőbe sétálni. Jól esett, szép idő volt. Kismukk tüneményes, szerintem érzik, hogy mekkora szükségem van most rá. Nagyon édes, nem akaratos, együttműködő, nem hisztis, rendesen eszik, sokat vicceskedik. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Nagymukknak sem könnyű most. Van, hogy felcsattanok, türelmetlenebb vagyok, vagy egyszerűen csak zavar, hogy olyan "nyúlós"-teszetosza. Pedig régóta együtt vagyunk már, tudhatnám, hogy ilyenkor a gondolatai máshol járnak. És pontosan tudom, hogy merre. Őt is veszteség érte, nem csak engem, neki is jár a figyelem, nem csak nekem. Sokat gondolok arra is, hogy ennek az egész Babaelveszítésnek milyen lépcsőfokai vannak, és tudom, hogy mindenkinek a maga fájdalma a legnagyobb, de azzal is tisztában vagyok, hogy a kívülállók számára egyáltalán nem egyenrangú egy "sima" koraterhes vetélés, egy beteg baba elvétele, egy "nagy" baba méhen belüli elvesztése és megszülése, egy beteg baba születése. És ha kívülállóként nézem magam, néha hisztisnek tűnhetek a saját szememben. De most egy jódarabig ilyen maradok, annyira jó lett volna, annyira szerettem volna... És persze sokat agyalok azon is, hogy mit rontottam el, hiába tudom, hogy ez mostanában nem ritka, hogy a 12. hétig bármi megtörténhet és hogy egy egészséges babának túl kell élnie a mindennapokat. De akkor is... életemben először most hennáztam be a hajam, biciklivel közlekedtünk, rengeteget kirándultunk, Kismukkal a hátamon porszívóztam, kisúroltam a kádat... És vannak olyan pillanatok is, amikor azt érzem, hogy igaz a közhely, hogy "ami nem öl meg, az erősebbé tesz" és tudom, hogy nemsokára megint babás leszek és minden rendben lesz, és talán szükségem volt erre az élményre, hogy igazán értékelni tudjam azt, ami megadatott nekem eddig. Hogy eddig még mindig minden sikerült, igazán nagy veszteséget nem kellett átélnem.
szombat
Éjjel úgy aludtam, mint akit fejbe nyomtak. Gondolom még a gyógyszerek hatására. Hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a derekam-hátam. Nem értem. Azóta, hogy terhes lettem, nem fájt egyáltalán. Most, hogy egyik napról a másikra már nem vagyok az, visszatért a fájdalom. Melyik doki hiszi ezt el nekem??? Álmomban kisfiam született és boldogok voltunk. Anyukám itt van, Kismukk vele játszik, de azért időnként ellenőrzi, hogy megvagyok-e.
péntek
Itthon vagyok. Tegnap Kismukkot elvitték anyósomék magukhoz, így aztán megtörtént az első külön töltött éjszaka is. Nem mondom, hogy könnyű volt, de tudom, hogy jobb volt így neki, mintha hatkor kelteni kellett volna. Én meg elmentem a színházba. Imádott főnöknőm jól megszeretgetett és a darab is tetszett. Legalább nem agyaltam. És minél többször elmesélem a történetemet, annál könnyebben mondom el. Persze a fájdalom nem csillapodik még, de az elfogadás egyre erősödik.
Nagymukk értem jött a színház után. Marha sokat beszélgettünk, jóval éjfél után aludtam el. Egymást vígasztaltuk, néha én voltam erősebb, néha ő.
Hajnalban ébredtem, lefürödtem, 6-kor indultunk itthonról. A doki már várt, csináltatott még egy uh-t, a helyzet változatlan volt. Nem lepett meg. Ügyeleti időben vett fel és a vérzésre hivatkozva sürgős beavatkozást kért. Átvitt az osztályra és megígérte, hogy megpróbál ágyat szerezni, de mára 8 műtét van előjegyezve, plusz az akutok (mint én) és összesen 4 szabad ágy van.
Végül engem vettek fel először, a doki még bejött elköszönni, aztán nem sokára jött a doktornő. NAgyon aranyos volt, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. A szobában nem volt olvasólámpa, a szobatársam egy császáros anyuka volt, majd jött egy 3 gyerekes anyuka abortuszra. Nem semmi csapat. Egyébként nagyon gáz. A nőgyógyászat-terhespat-szülészet összesen 90 ággyal bír, és nem elég. Ma 45 baba volt bent a 30 helyre. Így aztán 15 anyuka nem a szülészeten, hanem összevissza feküdt. Mint pl a szobatársam. Eléggé sajnáltam, nagy fájdalmai voltak. Nem tudom, hogy mit csinált volna nélkülem, én adtam neki enni, én segítettem felülni-lefeküdni-bugyit felvenni...
Amikor nem neki segítettem, fesse feketére című rejtvényt fejtettem, néha bőgtem egy sort. 11-kor jött egy műtősfiú, az abortuszos csajjal találgattuk, ki lesz az első. Ő volt. Néztem az órát, hogy mikor jön vissza. De nem jött, hanem dél körül jött egy másik műtőssrác, ezúttal értem. Le kellett vetkőznöm és felvenni egy köpenyt. Rendes volt, próbálta oldani a feszültséget, viccelődött. Gondolom nem voltam jó partner. Betakargatott a kocsin papírokkal meg egy lepedővel, de azért nem volt melegem. Sőt fáztam. Útközben megálltunk a nővérpultnál, kaptam egy fél bazi keserű tablettát, elvileg bódító hatása lett volna, hát nekem nem nagyon hatott. A műtő előtt kellett várakoznom majd egy órát, mert valami gubanc volt, nem volt anesztes vagy mi. Nagyon fáztam. Bódult nem voltam, csak csorogtak a könnyeim. VAlami hatása csak lehetett a tablettának, mert szerencsére ideges nem voltam.
Aztán egyszer csak jött egy pasi, közölte, hogy megyünk a műtőbe, betolt, átpakolt az ágyra abban a förtelmes pózban kellett innentől lennem, lekötözték a kezemet-lábamat. Miután rögzített, elkezdett valamit szerelni az ágyon, azt hittem ott esik szét alattam. Aztán jött az anesztes, próbált vénát szúrni a kézfejemen, de nem nagyon találta az eret, ezért aztán jóóól megaskolta a kezemet. Csillagokat láttam. Végül megszúrt, de nem jött vér, újrakezdték az egészet a könyökhajlatomban. Itt sikerült. Aztán jött a gáz egy maszkon keresztül, nem tették az ercomra, csak felém fordították, frankón azt gondoltam, hogy ez nem fog hatni. Már majdnem megkérdeztem, hogy miért nem sikerül elaludnom, amikor megfordult a világ és én zuhantam a semmibe.
A folyosón ébredtem fel, valaki a nevemet kérdezte. Visszavittek a szobába, egy darabig szédültem, aztán jött a doktornő, elmondta, hogy minden rendben van, fél kettőkor jöttünk ki a műtőből, este 7 körül hazajöhetek. Négy hét múlva kontroll nála, az első mensi után kontroll a dokinál. Ennyi.
Amíg vártam az estét aludtam egy kicsit, próbáltam olvasni, megint bőgtem egy sort, majd jött apu és hazahozott. Mióta hazajöttünk még nem sírtam. Kicsit könnyebbnek látom most a dolgokat. Kismukk ki sem szállt az ölemből, összevissza puszilgatott. Egyébkét jó napjuk volt, anyósoméknál reggel fél 8-ig aludt, Nagymukk 9 körül ért oda érte. Nem volt gond. Egy monoklija van, de azt még tegnap szerezte a játszón.
Nagyon sok üzenetet, szeretetet, energiát kaptam az elmúlt napokban. Köszönet érte, sokat jelent.
holnap
Könnyek
Anyósom azt mondja, ha elfogytak a könnyeim, majd megkönnyebbülök. Hát még vannak. Szerintem nekem nem fogynak el.
Megcsináltam a szekrénypakolást, nem akartam egyedül emelgetni a dobozokat, eddig azért nem csináltam meg. Közben leestem a létráról. Még jó, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy kárt okoztam a babámban...
csütörtök
Alig aludtam az éjjel, csak dőltek a könnyeim. Anyós ittmaradt éjszakára, Kismukk most is vele van, játszóznak.
Reggel 6-kor keltünk, 7-re a rendelőben voltunk, a doki asszisztensnőjével, Cs-vel találkoztunk. Már várt, tartottam magam, de amikor az utolsó mensi idejét kérdezte, eltörött a mécses. A csaj szenzációs egyébként, jót tett a lelkemnek, úgy kezelt, mintha már százszor találkoztunk volna, pedig most eőször.
Odaadta a csöveket a vérvételre, meg konzíliumkérő lapot ekg-ra. ementünk a laborhoz, a recepción lecsesztek, hogy miért nincs igazi beutalóm, miért nincs időpontom, ha sürgős, miért nincs a lapra ráírva, hogy sürgős. Mondtam a néninek, hogy nem tudok a dologhoz hozzászólni, hívja Cs-t de ne haragudjon, nekem most más bajom van, mint hogy együttérezzek vele a pluszmunka miatt. Kicsit visszavett, Nagymukk elvnult dolgozni, 20 perc múlva behívtak, levették a 6 cső vért, leadtam a pisit, elmentem az ekg-ra, elkaptam egy nőt, aki jött, jól választottam, 10 perc múlva már az ágyon feküdtem. Valami nem volt jó, elsütöttem egy poént: Nekem sincs szívhangom? Jajj, de hülye vagyok, de már csak ilyen - sírva vigadok. A csaj azt hitte egyébként, hogy sima abortuszra jöttem, mondtam nem, megnéze a születési dátumom és bocsánatot kért - azt hitte tini vagyok. Halleluja, kisírt szemekkel 15 évve fiatalabbnak látszom...
Most már itthon teát iszom, üvölt a francia CD-m és csinálom a téli ruhák elő, nyári ruhák elpakolását a szekrényünkben. Hátha nem gondolok a műtétre és az elvesztett kisbabámra.
Valaki más
Van az a bankos-biztosítós reklám, amiben az a lényeg, hogy azt hisszük, hogy velünk nem történhet baj, mindig csak valaki mással, de persze minden nézőpont kérdése, hogy ki a másik. Hát kéremszépen, a másik most én vagyok.
Jött a vonat pontosan, megtaláltam a rendelőt, szimpatikus volt az asszisztens, kellemes a helyszín, jóvágású és kedves a doki. Mondtam a véres nyákot, elmagyarázta, hogy ez gyakran van, a méh és a méhlepény még alakulnak... aztán jött a vizsgálat, a "turka", akkor azt mondta, hogy ez kifejezetten kevés vér. És eljött az uh. Rögtön tudtam, hogy tényleg gond van, pontosan olyannak láttam a babámat, mint 2 hete. És akkor a mindent eldöntő kérdés: "mikor vizsgálták ezt a babát utoljára?" És kereste a szívhangot, és mondta, hogy nem az én hibám, nem Nagymukk hibája, hogy valószínűleg beteg volt és természetes szelekció, és mennyivel jobb, hogy most kiderült és hogy sajnálja, de higgyem el, három hónap múlva akár egészséges kisbabám is foganhat.
Szavak nélkül maradtam, nyeltem a könnyeket és felöltöztem. Aztán csak ültem és néztem, ahogy mozog a doki szája és próbáltam felfogni a szavakat. Csak remélni tudom, hogy minden fontos dolog megmaradt az agyamban. Holnap reggel hétre be kell mennem a kórházba, a doki asszisztensének el kell intézni, hogy megcsinálják a labort és az ekg-t és találkoznom kell az anesztessel. Merthogy el kell venni. Pénteken. HA "be tud súvasztani" a doki a műtéti programba. Nem tudom, hogy mi lesz most.
Félek a kórháztól, félek az altatástól, félek, hogy mi lesz velem Kismukk nélkül. Félek attól, hogy maradandó károsodást szenvedek, hogy hogy fogom ezt feldolgozni, hogy hogy lehet feldolgozni. Hogy hogy fogok tudni örülni a következő babának? Egy nagy merő félelem vagyok.
És csak holnap délután tudja megmondani a doki, hogy mikor lesz a műtét. Holnapra színházjegyem van. Hétvégére sűrű programunk van. Ilyen hülyeségekre gondolok, amik nem fontosak, de nem tudom, hogy mit kéne csinálnom. Csak dől a könny a szememből, gombóc van a torkomban. Mikor fog elmúlni a fájdalom? Elmúlik egyáltalán?
Félek a jövőtől. Túl szép volt, hogy igaz legyen... pont ugyanúgy, mint Kismukkal, jók lettek volna a kismami ruháim, mire lejár a gyed, pont jött volna a tesó, Kismukk ruhái is jók lettek volna, mivel nem lett volna évszaktolódás. Minden gond nélkül zajlott volna a munkaelyemen a helyettesítés - így most nem tudom mi lesz, áprilistól várnak vissza.
Nagymukknak belebőgtem a telefonba, kijött elém a vonathoz, de nem mertem ránézni, tudtam, hogy bőg ő is. Jöttek a miértek, amikre nincs válasz. Csak elfogadni lehet az elfogadhatatlant.
Egyébként a 2 héttel ezelőtti uh-n 8+5 volt a baba, ma 9+1-et mért a gép. Ez annyit jelent, hogy már majdnem két hete elveszítettük. És ha a múlt szerdán az előző doki megvizsgál, akkor kiderült volna minden. Egy héttel kevesebb szorongás, egy héttel korábban elöntő iszonyatos fájdalom.
8000 Ft: 5 csomag szuperakciós teszkós pelus Kismukknak. 8000 Ft: egy uh kép a halott kisbabámról. Ó, többszörösét is kifizetném, ha visszaforgathatnám az idő kerekét. Ha megváltoztathatnám a megváltoztathatatlant. Ha. Úgy tűnik a Jóistennek másfelé volt dolga.
Tudom, hogy nem én vagyok az első, aki elveszített egy babát. Tudom, hogy talán az én esetem "könnyűnek" számít - meghalt, mielőtt kiderült volna, hogy beteg, tehát nem kellett megölni, viszonylag korai terhességben történt mindez, az embrió pici, rutinműtét. Nem kellett esetleg halott babát megszülnöm, vagy egy beteg babát felnevelnem.
Szóval könnyű eset. Másnak. De nem nekem. Bár, mint ahogy az elején utaltam rá, én most csak egy másvalaki vagyok. Minden nézőpont kérdése.
szerda
Itt van anyósom, szétcsiszolták a fogait, alig bír beszélni, enni, fájdalmas képpel vasal. Ezért nagyon hálás vagyok neki, meg a Kismukkszittingért is, de nem bííírom még egyszer végighallgatni, hogy mennyire szar neki. Meg miért kell megkérdezni, hogy egy töksima pohárból ihat-e????
Biztos egy önző f.s vagyok, de most a magam baja jobban aggaszt.
BArna foltocskák továbbra is vannak, pisi után véres nyák is. Be vagyok ijedve, nem kicsit. Igen, tudom, a legtöbb terhességben előfordulnak kisebb-nagyobb vérzések. De akkor is. Ez most az én nagyon várt babám, az én várandósságom, az én életem.
Fú, micsoda egoista dög vagyok. Nemsokára indulok a dokihoz, remélem a Jóisten is velem tart.
